Sáringer Kálmán visszaemlékezései-1

Egy magyar levente 1945-ben az Isten tenyerén   

1944 november végen vagyunk. A kaposvári gimnáziumot már korábban bezárták. A Somogy megyei  Nagybajomban vártuk, hogy az elkerülhetetlenen túlessünk. December első napjaiban két fiatal német katonát  testvéremmel a templom kertjében irtózatos ágyútűzben eltemettünk. A katonák reggeliztek  Nadalos-pusztán egy   istállóban , amikor egy akna végzett velük. Papot is hívtunk, de a bajtársai két  lövéssel a levegőbe megadták a  katonáknak járó tiszteletet mondván:  nem ez az első és nem az utolsó..

Megérkezett tehát a  valóságos háború, amelyet eddig csak mesékből ismertünk. Reméltük, hogy az oroszok átfutnak a falun   aztán jön aminek jönni kell.  A német hadvezetés azonban másként határozott. A falu szélén    a németek  beásták  magukat és a Balaton és Dráva között éket képezve tartották az orosz rohamok ellenében a falut.  Ekkor még nem  tudtuk,  hogy ez a helyzet  hónapokig fog tartani. A pincében csak ültünk a krumpli rakás  tetején  és csak egy hét múlva rendeztük be a pincét oly módon, hogy  a környék lakói kb 10 személy is elférjen.

A szovjet hadsereg   reggel hajnalban és este szürkületkör ágyúzás és gyalogos rohammal kísérletezett minden  nap, de sikertelenül. A faluban természetesen a szétlőtt házak és halottak száma napról napra nőtt.

Nappal csend volt, a pincét ilyenkor elhagytuk és a konyhában élelmet készítettünk több napra. December 12.én elment az udvarunkból  a német katonai adóállomás. December 13-án délben  a jól bemért adó helyét kb. 10 db   aknagránáttal körbelőtték. .A kifelé nyíló pinceajtónk beszakadt és a lépcsőre feküdt, amelyen  valamennyien  fenéken csúszva egymás után jajveszékelve érkeztünk le. Olyan lelkiállapotban voltunk, hogy csak néhány óra múlva mertünk feljönni az udvarra, hogy megnézzük mi maradt a házból. A látvány szörnyű volt, mert az  összes ablak a tokjából kidőlt.

A támadások folytak naponta egyre nagyobb hevességgel , nem kímélve a karácsony és szilveszter napját sem. A   német katonák ,akik a legnagyobb ágyúdörgésben sem jöttek a pincébe  mondták , hogy az oroszok alkohol hatása  alatt állva, hurry-t kiabálva óriási tömegben rohamoznak . A villámgéppuskával nem tudják őket lelőni és az utolsó    már a német vonalak előtt néhány méterre esik össze.  Ennyit a két hónapos frontélet élményeiről, amelyek 68 év távlatából   félelmetesek de egy 17 éves fiú  számára  csak  egy izgalmas kaland .A német katonák úgy éltek a fronton, mint egy  turistaszálláson.  Ettek, ittak, énekelgettek. Némelyik már 6 éve a   fronton harcolt, megjárta Sztálingrádot. A háborút profi módon csinálták. Sehol egy jelentés, tisztelgés, megbeszélés.

Konyha nem volt, a lakosság  élelmezte őket. Szomorú napok jöttek ugyanis kihirdették, hogy  jan 28-án  a férfiaknak 16- 60 éves korig be kellett vonulnia Nagykanizsára. Elrejtőzésre nem is mertünk gondolni, így  testvéremmel aki 16   éves  volt  a Községháza előtt a gyülekező helyen, a kétségbeesett szülök és asszonyok kíséretében elindulunk a    menettel.  A hozzátartozók  a falu végéig kísérték a szomorú menetet  Édesapánk katona volt. Nem tudtunk róla.  Édesanyánk a 11 éves testvéremmel egyedül maradt.  Az ágyuk dörögtek de senki nem félt. Gondoltuk, most már  mindegy hol következik be a vég. Abban a pillanatban  mindenki el volt szánva a legrosszabbra. Azon a napon kemény hideg volt és hóvihar. Testvéremmel a hátizsáknak nevezett csomagunkat, .amelyet  Édesanyánk egy gabonás zsákból és lószerszámból készített, egy kis gyermekszánon húztuk felváltva.. Nagykanizsa 50 km-re van Nagybajomtól. A faluból csak egy kivezető út volt Böhönye felé. Az oroszok többször bekerítették a   falut, de a németek visszaverték a támadást. A harcok eredményeként az út mellet fiatal halott orosz katonák  feküdtek a hóban  összegémberedve. Ekkor gondoltam az ő édesanyjukra hiszen csak fél órával ezelőtt vettem búcsút  Édesanyámtól  A tömeg szótlanul vonult, ki ki magában búcsúzott. a  tájtól és a hozzátartozóktól. A  front  veszélyei, amelyekben   közel két hónapig rettegve éltünk, elmúltak, de mi jön ezután 1945 februárjától?

Első nap Pogányszentpéterig mentünk kb 25 km-t. Az őreink  fegyveres nyilas  katonák voltak. A lakosság szolidáris volt, így  az első éjszaka a szállással nem volt  gond. A második nap Nagykanizsa  a végállomás. A laktanyában  annyi ember volt, hogy testvéremmel a folyosó kövén egy szál deszkán aludtunk. Másnap vagonokban  elindultunk  Őrihodosra. Ott már több ezer katona és levente hemzsegett a kis faluban  és már  az istállók is tele voltak..Hetedmagammal szerencsésen egy beton disznóólban szereztünk helyet, amelyet még fűteni is tudtunk .Az élet nem volt izgalmas, kis alaki kiképzéssel teltek a napok. Kaptunk enni, cigaretta adagot mint a többi katona. A tisztek és minden feljebbvalónk tudta, hogy mindennek vége, csak valahogy ki kell bírni az igazi végét

Szomorú napok jöttek februárban. Az 1928-ban születetteket a német hadseregnek átadták, ugyanis Németországban 16 éves kortól kellett katonának menni.. Testvéremtől ekkor elszakítottak, mert őket elvitték Drezdába a Hermann Göring laktanyába légvédelmi- ágyús kiképzésre. Az utolsó szál ami még az otthonra emlékeztetett. Egész életünkben mint egy ikerpár úgy éltünk. Most igazán egyedül maradtam ebben szörnyű világban

A napok szomorúan és bizonytalanságban teltek. Márciusban már az időjárás is barátságosabb lett. Már korábban átköltöztünk a szőlőhegyre egy öreg vend paraszt házába. Ez egy zsúpfedelű ház volt füstös konyhával és egy szobával.Az  öreg megosztotta a szobát velünk oly módon, hogy az egyik ágyban ő aludt a másikban én és a testvérem, a többi hét társunk az ágyak alól este kihúzott szalmán.

Közeledett a Húsvét, de közeledett a német front összeomlása. Nagycsütörtökön riadó volt és déltájban elindultunk nyugat felé.  Hátizsákjainkat kocsik vitték, mi pedig vonultunk egész éjjel, másnap nagypénteken és csak nagyszombaton délben álltunk meg egy vend faluban. Éjjel a kocsikba kapaszkodva menet közben aludtunk ,de mikor a vend faluba megálltunk mindenki ott ahol éppen állt, leült a zsákjának támaszkodva elaludt és csak késő este kerestünk egy pajtában szállást. Másnap reggel a vend házigazdánk könyörgött, hogy ne menjünk tovább. Várjuk meg az oroszokat. Ma sem tudom, hogy miért döntöttünk úgy, hogy tovább megyünk Akkor még nem tudtuk, hogy ilyen estben vagy falhoz állítás vagy néhány év szovjet fogság lett volna a vége.

Másnap indultunk tovább .A magyar határt  Radkersburgnál léptük át , majd Muraszombaton és Marburgon át tovább. Ekkor már csak éjjel tudtunk menni, mert a Tito Rata nevű repülői  nappal lőtték az utakat.Az alvás csak a kocsiba kapaszkodva fejünkön pokróccal és az 5 km-ként tartott pihenő közben volt.  A nappal az élelem beszerzésével telt el. A mezőben  az elvetett krumplit kiszedtük, ha rátaláltunk a sorra. A  vízimalmokat ahol teljes kiőrlésű gabona volt, feltörtük. Este szárított zöldségből készített levest kaptunk. Általában az erdőben a szabad földön falevelekből készített fekhelyeken aludtunk , mert a falvak istállói és pajtái tele voltak a menekülőkkel..  A  napi menet kb 20 km volt.. A következő állomás ahol időztünk Völkermarkt. Itt sikerült megmosakodni és a lyukas talpú  bakancsom helyett egy sárga félcipőt szerezni, amelyet egy nagy kazal cipőből válogattam. A cipők valószínű deportáltaktól származtak.

Útközben történt velem egy kis csoda. Egyik reggel éppen a Dráva partján mosakodtunk, amikor kiabál az egyik  fiú: Sáringer, Sáringer, Édesanyád küldött egy csomagot és átad nekem egy kis csomagot, amelyen rögtön felismertem  édesanyám írását. A történet: édesanyámat kitelepítették Nagybajomból, amikor a németek a tavaszi offenzívára készülődtek  egy Nagykanizsa melletti faluba. Itt találkozott a Feri nevű unokatestvérével, aki mondta, hogy neki is nyugatra kell menni az alakulatával. Az anyai szív ekkor összecsomagolt  1 kg cukrot és egy fél liter rumot, mondván, ha találkozol a Kálmánnal add neki. Ha valaki ezt az időt megélte tudja, hogy ekkor már minden szervezet felbomolva futott az oroszok elöl. Az utakon  lovaskocsik, autók, gyalogos tömegek, szemben még a német ruhában harcoló Vlaszov ukrán tábornok csapatai teljes felszereléssel.. Egyszóval egy hatalmas káosz.. Ebben a káoszban a Feri bácsi meglátott egy fiatal  embert az út mellett, akitől megkérdezte hogy ismeri-e  a Sáringert. Így került a csomag hozzám. Ez valóban egy csoda.

Völkermarktból egynapi kemény gyalogtúrával  érkeztünk  a végleges  állomáshelyünkre Bleiburgba. Itt egy Dorfheimben  emeletes ágyakon  kb. 100 -személyre volt az eddigiekhez képest jó szállás, rendes élelmezés.  Naponta énekszóval  szakaszokban vonultunk a tankcsapda  ásáshoz.  A közel egy hónapos menekülésszerű  menetelés után rendbe szedtük magunkat. Itt egyik nagy élményem  az volt, hogy egy kéregető utamon egy házban tükörbe nézhettem és láthattam az egy hónaposan  fésületlen gondozatlan idegen fejet, a sajátomat..

A napi munka hangulatos volt. Reggel zárt alakzatban kivonultunk a munkahelyre. Énekeltünk  amit annak idején a leventénél szokásos volt. Egy dal szövege, amely minden reggel elhangzott még mindig a fülembe cseng  .”Tavasz sem fakaszt rám zöldet elhordja rólam a földet messze majd a szél” A  munka nem volt megerőltető ,és közben másról sem beszéltünk csak arról, hogy ha hazamegyünk mit fogunk enni. Egynémely fiú olyan szemléletesen elmesélte, hogy az egyes ételeket hogyan kell készíteni .pl: a túrós- palacsinta készítés naponta szerepelt az étlapon.. A  pavlovi nyálképződés óriási mértékű volt és azonnal elveszítettük a munkakedvünket. Kaptunk rendszeresen zsoldot, amelyért  sörön kívül semmit nem lehetett vásárolni, ugyanis minden jegyre ment.

A munkaidő után estig jártuk a szomszédos falvakat,  kéregettünk  és kaptunk mindig  kenyeret és tejet. Ez a mindenhol adtak tejet, kenyeret, hiszen mindenkinek  voltak fiai  akik valahol hasonló helyzetben lehettek.

Egy alkalommal  kb. 5km-re lévő faluból  jöttem egy csajka tejjel hazafelé egyedül, amikor most sem tudom honnét, mellettem termett egy furcsa egyenruhás férfi aki kérdezte, hogy ki vagyok , hol lakom, hányan vagyunk, milyen fegyvereink  vannak. Végül  mondta , hogy menjek  vele a hegyekre mutatva, mert így hamarébb haza mehetek. Gondolkodni sem volt időm, mert jött egy német katona motorral és az én útitársam eliramodott az erdőbe. Ekkor jöttem rá, hogy ez egy Tito partizán lehetett. Elmeséltem társaimnak és vártuk, hogy egy éjjel elrabolnak bennünket.

Közben Hitler meghalt. Ünnepség keretében, ahol az asztalon gyászkeretes fénykép volt, közölték, hogy a Führer  Berlin védelmében elesett, de a harc megy tovább. Néhány nap múlva május 8-án vége lett a háborúnak. Mi is a lakóssággal együtt örvendeztünk és terveztük a  hazaindulást. A kis batyunkat a hátunkra véve, csoportokba verődve térkép nélkül indultunk  mint  mindenki, aki hazájától távol volt.

Egy nap lefolyása alatt Ausztria olyan  lett mint egy hangyaboly. Minden náció hazája  irányába  elindult. Mindenki mindenkinek boldog mosollyal integetett és a „doma” nemzetközi szóval kiabálva köszöntöttük egymást  A német katonák  a szélrózsa  minden irányába  egy szál bottal és egy kis csomaggal vándoroltak.

Kiszámoltuk, hogy napi 20-25 km-es  gyaloglással hány nap alatt érünk haza és a batyunkból minden feleslegest elszórtunk. Az erdők tele voltak fegyverrel és  minden  hadfelszereléssel. Autók ezrei mindenféle katonai holmi szétdúlva  az erdőkben. Itt sikerült a kis batyumat egy új olasz hátizsákra cserélni, amelyet ma is őrzök.Az  egyik  teherautó sofőr ülése alatt találtam a falum üzletének „ÁRVALÓKI  ISTVÁN  NAGYBAJOM” papír zacskójából egy köteget. Mint az őrült rohantam társamhoz mutatva a szerzeményt.  Szagolgattuk ölelgettük és már úgy  éreztük, hogy  nemsokára otthon leszünk. Ekkor csak május 12. lehetett…

A most már csökkent súlyú hátizsákkal vígan mentünk tovább a modern-kori népvándorlás közepette faluról falura.. Egyik reggel a hajnali  ködben  nagy lövöldözés kezdődött. Mi az árokba  feküdtünk  és láttuk, hogy az úton teherautókon német SS katonák vonultak  St. André  felé. Közben a ködös mezőben vörös csillagos partizánok támadták  a németeket. A németek ugyanis nem adták meg magukat a partizánoknak, ezért mentek St. André-ba, mert ott már angol katonák voltak. Mikor  beértünk  a kis városba, a templomtéren a német fegyverek már az angol katonák  előtt  hevertek a földön. Érdekes volt, hogy a tér egyik oldalán az elegáns angolok terített asztal mellett rádióztak, cigarettáztak, a fegyvertárs  partizánok a tér másik felén a földön zsíros szovjet katonazubbonyban újságpapírba sodort cigarettát szívtak.

Itt  St. Andréban a Gondviselés ismét segített és történt velem ismét egy újabb csoda. Egy pékség előtt feküdtem  a földön, ugyanis  nagyon jó szagok jöttek kifelé. Ekkor egy levente társam mondja, hogy az előző faluvégén kérdezte  tőle egy katona,  hogy nem ismeri-e a Sáringert. Ő mondta, igen ismeri.  Mond  meg  neki, hogy itt és itt vagyok  és ha lehet jöjjön vissza, vannak autóink és ha lesz benzin megyünk haza Nagykanizsára. El lehet képzelni, hogy én a hátizsákomat a társamnál  hagyva,  rohantam vissza szinte futva 5 km-t. A falu végén  egy pajtában találtam magyar katonákat  és néhány autót. Ekkor már sötét volt és én életemben nem láttam a  nagybátyámat, aki  tulajdonképpen  az édesanyámnak volt unokatestvére. Kérdeztem az egyik katonát, hogy itt van-e egy Győri nevű  katona. Ebben a pillanatban toppant elém az ismeretlen nagybácsi, megölelt és én  minden további beszélgetés és örvendezés nélkül  indultam  vissza  a barátomhoz a csomagomért. Mikorra  visszaértünk már késő éjszaka volt. Kaptunk azonnal egy tele csajka marhapörköltet, amely  nekünk akkor leírhatatlan, boldogság volt , hiszen már napok óta csak azt ettük amit a mezőn  tudtunk  találni.. Mikorra elfogyott a finom pörkölt, bolgár katonák előre rohantak az angol zónába, a falut kirabolták, ránk törtek, az autókat elvették tőlünk. Bennünket is el akartak vinni, mondván: ők most Magyarországra mennek . Nagyon be voltak rúgva. Összevissza lövöldöztek, mi pedig a sötétség leple alatt az erdőbe futottunk.  Két idősebb  sofőrt sikerült elvinni az autókba, ugyanis a teherautókhoz kötött kocsikba kellet a kormányhoz valaki.

Mi az erdőben külön-külön elbújva töltöttük félve és fázva az éjszakát. Reggel világosban örömmel üdvözöltük egymást és  most egy más tervet kellett kigondolni. Kiderült, hogy ezek a sofőrök, akik minden hájjal meg voltak kenve, már korábban  elloptak két lovat  német katonáktól és azok az erdőben voltak. A hátizsákokat párba kötve feltettük a lovak hátára  és így indultunk most már gyalogosan hazafelé.

Néhány km után egy útelágazásban angol katonák mindenkit betereltek egy nagy mezőre. Gondoltuk, talán véget akartak vetni a nagy népvándorlásnak, de nem ez történt. Az SS németeket kigyűjtötték, tőlünk elnézést kértek,  így két nap késedelemmel mehettünk tovább. A két nap  alatt  ebben az ideiglenes táborban az egyik lóért vettünk egy kocsit, így már vígan meneteltünk a kocsink után. Ismét  angol  katonai  sorompónál  irányítottak bennünket egy másik útra  egy útelágazásban. Mentünk két napig, amikor egy térképen észrevettük, hogy nem  hazafelé  megyünk ,hanem  Wolfsberg, Grimberg, Lölling / egy hágón át nyugat felé. Az elterelés azért történt, mert az  angolok  megtudták, hogy az  oroszok a hazatérő magyarokat vagonokba gyűjtve egyenesen Oroszországba viszik.

Löllingben  állomásozott a Szent László hadosztály, amely még teljes katonai felszereléssel volt, sőt az Angoloktól  kaptak német katonai autókat. Az a hír járta, hogy az angolok mennek az oroszok ellen  és a magyarokat  is bevetnék. Itt volt katonai élelmezés, katonás rend. Jelentkeztünk kihallgatáson. Egy folyamőr tábornok volt a parancsnok. Mivel sofőrök voltunk, én autószerelőként jelentkeztem. A konyhára osztottak be, ahol segédkeztem  és olyan sokat sikerült ennem nagy hitelen, hogy napokig  szörnyű hasmenés kínozott. Ez a helyzet kb 3 hétig  tartott  Jól éreztük magunkat, de jött egy parancs, a tiszteknek a fegyvert le kellett adni. Mindenkit megkérdeztek, hogy milyen táborba akar menni.. Oda  ahol dolgozni kell, vagy olyanba ahol nem kell dogozni  .Mi az utóbbit választottuk. Így kerültünk teherautókon  Gutarinba. Itt  egy dróttal bekerített tábor volt őrizet nélkül. Naponta egyszer adtak egy üres levest. A kerítés alatt kijártunk a városba élelmet szerezni.. Ekkor már a kertek tele voltak zöldséggel. Egyik csoport még egy disznót is lopott. Egy napon a tábor kerítése mellett megállt egy teherautó, amelyen magyarok ültek. Honnan-hová  röpködtek a kérdések és mondták, hogy Weisensteinbe mennek, mert ott van 15 ezer magyar. Az angolok  tartják fent a tábort és adnak enni. A kerítést  szétfeszítve azonnal felugrottunk a teherautóra és kb. 200 km. autózás után megérkeztünk Weisensteinbe amely Villachtól 15km-re volt.  A tábor a Dráva mellett és egy hegyvonulat tövében, jó néhány km. hosszan két falut is magába foglalva terült el..

Az angol parancsnokság adott 1×1 méteres kartonpapírt, szöget, az erdőben volt fa, így mindenki épített olyan házat amilyet akart. A házakat utcaszerű elrendezésbe helyeztük  és  így lett  Petőfi S, Kossuth Lajos stb. utca. A nyarat itt kellemesen töltöttük. Lejártunk a Drávára fürödni, de a víz nagyon hideg volt . Azt gondoltuk hogy a tetvek, amelyektől nem tudtunk megszabadulni , majd elpusztulnak. Nem így történt .A táborban volt  egy a magyarok által épített színpad, ahol hangversenyek, színi-előadások voltak, hiszen a civil menekültek között mindenféle művész, színész, sőt  NB I-es futballista is volt. Ők némi extra kalóriát kaptak és így angol-magyar mérkőzést is rendeztek, ahol az  angolok mindig kikaptak.  Mi gimnazisták a táborban található tanárokkal összefogva szeptemberben kezdtünk tanulni. A tantermek az egyes fák alatt voltak. A tanárok maradtak, mi pedig jártunk körbe. Én a VII. gimnáziumot kezdtem el..

Néha jelentkeztünk munkára, ekkor teherautókkal egy  villach-i  laktanyába vittek bennünket, ahol az udvaron  az elszórt cigarettacsikket kellett felszedni, majd különböző munkákra osztottak be bennünket. A sok csikkből a táborban gyönyörű  dohányt készítettünk, amit eladtunk a dohányzóknak  élelmiszerért. Én már akkor megéltem a fogyasztói társadalmat, mert láttam, hogy az angol katonák a ruházatukat mosás helyett a szemét telep alá rejtették.Akinek szerencséje volt, az a konyhára került. Én akkor már a gimnáziumban két évig tanultam angolt,  így  beszélgetést kezdeményeztem  az őrzőkkel, aminek az lett a vége, hogy megkínáltak cigarettával, beszélgettünk és közben nem kellett dolgozni. A felügyelő katona is jól érezte magát, mert gyorsabban telt az idő.

 Elérkezett az október és az éjszakák már hidegek voltak.  Zúgolódni kezdtünk, hogy a telet itt nem lehet átélni.A tábornak nem volt kerítése és a vonat is átment a tábor területén. Néhány bátor ember felült a vonatra és elment a magyar határra  /Feistritz-ig/. Sikerült haza szökni és egy közülük vissza is jött. Jó híreket hozott. A táborban ugyanis korábban  olyan rémhírek jártak, hogy az oroszok még mindig összeszedik a férfiakat és viszik a  Szovjetunióba.

A visszajött honfitársunk biztatására megindult a szökés. Egyre többen szálltak vonatra. A vége az lett, hogy az osztrákokat lehúzták a magyarok a vonatról , mondván: ők itthon vannak, nekünk fontosabb az utazás. A  lakosság panaszára az angolok egyik napon megszállták a  Vasútállomást  és akinél csomagot találtak összeszedték és egy zárt kerítés mögé kerültek. Csökkentett kosztot kaptak és csak az utolsó  szállítmánnyal  mehettek haza.Végre  október  végén előálltak a vagonok és elindultunk Salzburgon át Bécs felé.  Minden  zavar nélkül ment egészen az Enns folyó hídjáig, ahol az oroszok nem engedték át a vonatszerelvényt addig, amíg a tiszteknél lévő  pisztolyokat nem adják le nekik. Az angoloknak mindenki átadta a pisztolyokat, azokat megmutatták az oroszoknak, így már nem volt mire  hivatkozni. Két napi  késedelem után a szerelvény indult tovább.  Az indulás előtt azonban összehívták a vagonok parancsnokait  és közölték velük, hogy a vagonok ajtaját be kell húzni , az ajtó közelében a legerősebb férfiak foglaljanak helyet. Elképzelhető, hogy milyen hangulat volt a vagonban. Mi azonban még nem láttunk orosz katonát és a résnyire kinyitott  ajtón az állomásokon lestük talán látunk oroszt.

A bécsi pályaudvaron a vonat fél napig állt, így leszálltunk és sok orosz katonát szemlélhettünk közelről. Körbe járva bámultuk őket, de nem csak mi hanem az angol katonák is. A piszkos gimnasztyorkába öltözött  katonákat és a tölcsérszerűen kiképzett  újságpapírba öntött mahorka  lángra lobbanását  látva, amelyet az angolok távolról figyeltek,  bevonultak az elegáns lakosztályaikba és gondolom érdekes  beszélgetést  folytattak a nagy szövetségesükről.

A vagonban az egyik tiszt állapotos felesége vajúdni kezdett, majd Bécs és a határ között az éjszakában megszületett  a kisbaba egy katonaorvos segítségével. A vagon felét függönnyel választották el, mi pedig a maradék felén nem is tudom hogyan helyezkedtünk el. A hegyeshalmi állomáson végre magyar földre léphettünk. Csak most értettem meg, hogy az idősebb katonák, mikor kifelé mentünk, földre borulva csókolgatták a magyar földet.

A hegyeshalmi állomáson nagy élményben volt részem, ugyanis kaptunk reggelit. A vagonban én voltam a legfiatalabb tehát  én mentem reggelit vételezni. A reggeli, ahogy katonáéknál szokott lenni kávé és kenyér volt. Én akkor már kenyeret egy fél éve nem láttam, mert a táborban csak nagyon finom mogyorós kekszet kaptunk kenyér helyett.  A reggeli osztásnál többet mondtam 10 személlyel,  mint  amennyien a vagonban voltunk. A vagonunk  felé menve találtam egy felborult  vagont, amelynek a sarkába  behúzódva a többletkenyeret nagy sebességgel felfaltam.

A vonat végállomása Komárom volt, ahol mindenkit kikérdeztek, a csomagunkat átvizsgálták. Tőlem egy darab cipőtalpat  vettek el, amelyet már a háború vége óta hordoztam, mert tudtam, hogy itthon nagy szükség lesz rá.

Az akkori közlekedéssel harmadik napon sikerült haza érkezni. Minden állomáson ahol  megállt a vonat megrohantak bennünket aggódó édesanyák érdeklődve az ő szeretteik felől. Közben elláttak bennünket minden földi jóval.  Csirkecomb, kenyér, gyümölcs. A nagyobb állomásokon a Vöröskereszt   meleg levessel várt minden hazafelé igyekvő  magyart. Ez már szinte diadalmenet volt, de az az érzés, hogy vajon ki vár bennünket otthon, ki maradt életben, nagyon beárnyékolta ezt a két napot.                                                                                                      

Én már olyan magabiztosnak éreztem  magam a világcsavargásban, hogy olyan gondolatokat forgattam a fejemben, ha a testvérem még nincs otthon, visszamegyek és megkeresem. Ez a magabiztosság abból  eredt, hogy az életem úgy folyt az elmúlt évben, hogy reggel nem tudtam mit eszem délben, délután nem tudtam hol alszom este, de mindig megoldódott.

A második napon sikerült egy olyan vonatot találni Székesfehérváron, amely a Balaton déli partján ment végig. Balatonberényben volt édesapám testvére postamester, így arra gondoltam, hogy ott leszállok és másnap a kis vicinálissal eljutok Böhönyére, amely Nagybajom egyik vasútállomása. A terv sikerült, a  Postán megtudtam, hogy már mindenki otthon van, csak én hiányzom. Nehezen telt az éjszaka a hajnali vonatindulásig. A még mindig meglévő tetvek csípését sem éreztem, tervezve a boldog viszontlátást.

A böhönyei állomáson a vonatról  leszálltam, az Apám nem ismert meg, ugyanis sokkal magasabb lettem és egy olasz  katonaruhában voltam. Felugrott a vonatra, mert azt hitte, hogy elaludtam. Én mentem az állomásról kifelé és ott volt  egy nagyon  sovány lóval egy rozoga szekér. Felültem rá, mert  gondoltam, hogy csak engem várhat. A megérkezés pillanata  máig nem múló megrázkódtatás volt. Az érzést leírni, amikor Édesanyámat ismét megölelhettem, nem lehet leírni. A tetves holmikat a házon kívül hagyva, nagy mosdás után ismét ágyban aludhattam.

Azt mondták két  napig  egyfolytában aludtam, a szüleim többször figyelték , hogy még egyáltalán  lélegzem-e. A nagy kaland véget ért.

Az életemben óriási változást hozott az elmúlt 10 hónap. Rövid pihenés után Kaposvárra mentem és beültem a gimnázium VIII. osztályába.. A folyosón találkoztam a mindig szelíd tekintetű Vajda János osztályfőnökömmel. Ahogy mindig mondta: „Édes fiam” hát megjöttél? Majd sírtunk mindketten a viszontlátás örömére és talán azért, hogy ilyen fiatalon kellett mindezt  elviselni..Az osztályban egyedül  nekem volt részem ekkora kalandban. Karácsony előtt le kellett vizsgázni a VII. osztályról. Nagyon sokat  kellett  tanulni, kemény idő következett, amely már részemre nem a diákos, hanem az igazi nagybetűs életet jelentette. A szerencsésen végződött nagy kaland teljesen átalakított. Úgy éreztem,, legalább 10 évvel vagyok idősebb, komolyabb, mint az osztálytársaim Nem tudtam részt venni a diákos tréfákban talán nevetni sem tudtam. Ez nem a nagy tanulási leterhelés következménye volt, hanem  az  átélt események hatása..

Mai magyar fiatalok 16-17 évesen, miközben élitek a mai fiatalok egészen más életét, gondoljatok a sok százezer magyar fiatalra, akik leventeként vagy katonaként a világháború alatt hozzám hasonló sorsra jutottak, és soha nem térhettek haza a szüleikhez.

Még egy érdekes emlék: Édesapám a háború alatt Kijevben volt, mint egy katonai egység GH főnöke. 1943 januárjában a nagy szovjet áttörés alkalmával a visszavonuló katonák között Kijevben találkozott a nagybajomi cigányprímással Rezsővel. Alkalma volt ellátni sok élelemmel.A háború után Rezső minden Gyula napon (április 12.) az egész zenekarával kivonult a templom utcai ház hálószoba ablakához. 

V é g e

Vissza a Főoldalra:
Főoldal